7vége

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagyon szegény embör. (Na ilyenből ma már több is van...) Ennek a szegény embörnek 7 gyereke volt. Nem 6, nem 8, hanem 7!
De volt egy sokkalta nagyobb gondja a szegény embörnek. Mind a hét gyereke olyan rossz volt, hogy ha adókedvezményt adtak volna értük, hát egy kanyi fillért, az is sok, annyit sem adtak volna bele a közteherviselésbe.
Történt egyszer, hogy a szegény embör már annyira kiakadt a rossz gyerekein, hogy elindult világgá, hátha valami megoldást talál erre az áldatlan helyzetre.

Ahogy ment, mendegélt, találkozott egy zsákos embörrel, No, ennek az embörnek még a szeme sem állt jól, a zsákjából pedig éktelen ricsaj hallatszott. Megkérdezte a szegény embör: – Mi van a te zsákodban, hogy olyan hangok gyünnek ki, mintha egy fél önkormányzati testület vitatna meg egy napirend előtti felszólalást?
A zsákos embör megvakarta az orrát, aztán a fülét, majd a körme végén található dolgokat belekente a zsák sarkába. – Rossz gyerekeket viszek, nevelés céljából!
Hm, erre felcsillant a szeme az öregnek. – Oszt, van-e még hely abban a te problémamegoldó zsákodban?
– Van, bár elég sok a munkám... – kacsintott a zsákos, akit barátai csak Frodónak becéztek.
– No, van néköm 7 gyerekem, nem 6, nem 8, hanem 7! Mind olyan rossz, mintha az ördög csinálta volna, elvinnéd-e őket?
– Hát persze! – válaszolta gyorsan a zsákos. – De le kell mondanond róluk teljesen, nem hívatod fel őket, nem mehetsz eléjük az iskolába és nem játszhatsz velük soha többet! Áll az alku? – nyújtotta koszos jobb kezét Frodó.
Erre azonban elgondokodott a szegény embör: "Nem játszhatok velük, és még az isi elé sem mehetek eléjük? Hát, rossz gyerekek, de azért szeretem őket...". Erre úgy megverte a zsákos embört, hogy az összes gyerek kiugrott a zsákjából, és lett akkora haddelhad, hogy tán még ma is ütik-vágják elrablójukat.

A szegény embör így ment tovább, hátha talál valami megoldást a rossz gyerekeire.
Egyszer csak az egyik útszéli bokor mezörrent. Egy fehér köpenyes ember ugrott elő, kezében egy kis, kerek tükörrel. – Adjon Isten, öregapám, fáj a foga? Fáj a foga? – sipítozott negédes hangján.
Megvakarta a fejét a szegény embör, hát neki egy, az is sok, annyi foga sem volt már. De a gyerekeinek igen, nagyon tudtak azzal harapni, ha valami nem úgy történt, ahogyan ők azt kitalálták. – Nekem nem, de vannak gyerekeim... – válaszolta az öreg.
– Nagyon jó, nagyon jó, gyerekfogorvos vagyok, gyerekfogorvos vagyok, adja ide nekem őket, és majd én jól megmutatom nekik...
– Mit?
– Garantálom a fájdalmat, fúrok, szúrok, tömök, fogkövet szedek le, kihúzom, kitöröm...
– Ááááá – kiáltotta a szegény embör, és már szaladt is tova, ő biz', nem akar ilyen fájdalmakat okozni a gyerekeinek, még ha azok rosszak is. De utoljára még visszaszaladt és kiverte a fogorvos jobb és bal felső egyesét...

Egyszer csak beért egy faluba, ahol híre ment, hogy a környéken többen látták Gilice nénit, akinek a főztjétől a világ legrosszabb gyereke is megjavul. – Híjj...! – penderítette meg bajszát a szegény embör, leporolta gatyáját, és elindult megkeresni az elkeseredett szülők jótevőjét.
Alig ért be a faluba, amikor fantasztikusan jó illat csapta meg az orrát. "Tejbegríz ez, a hétszázát!" – gondolta magában, és szaporázni kezdte lépéseit az illat irányába. Egy ablakon keresztül áradt a Felszabadulás utcára a tejbegírz kakaós-fahéjas ínycsiklandozó illata. A szegény embör odaállt az ablakhoz, és halkan köhintett egyet.
Erre bentről kinézett egy gyönyörű szép öregasszony, kezében egy hatalmas merítőkanállal, amelyről éppen egy kis adag tejbepapi cseppent le. – Jónapot aranyoskám, mit szeretne? – kérdezte bársonyos hangján.
– Hát egyrészt éhes volnék, másrészt meg Gilice nénit keresem.
– Én vagyok az, jöjjön be, egyen, egyen csak bátran!
Nem kellett kétszer mondani a szegény embernek, bément a házba, annak is a mézeskalácsokkal díszített konyhájába.
– Üljön le, mindjárt szedek!
– Köszönöm, de én...
– Ne mondjon semmit aranyoskám, csak egyen, jó szívvel készítettem, szeretettel...
Azzal a szegény embör elkezdte kanalazni a bébipapit, de a problámájáról közben sem tudott megfeledkezni. – Szóval, rossz gyerekeim vannak...
– Tudom, drágám, mindenki ezt gondolja... És hányan vannak azok a haszontalanok? Hatan? Nyolcan? – mosolyodott el Gilice néni.
– Nem! Heten! Az anyjuk istenit! – nevette el magát már a szegény embör is. – Egyszerűen állandóan fegyelmezetlenek, rosszak, mint az ördög... Nem bírjuk már sokáig az asszonnyal...
– Ne aggódjon, szívem! – billentette oldalra fejét Gilice néni. – A gyerek él, mozog, játszik, mint egy kismacska, kipróbálja magát...
– Engem ne próbáljon ki senki...! – vágott közbe az öreg.
– Hát, persze..., semmi baj. Főzzön nekik, játsszon velük, tapintsa ki mindegyiknél, mi a szeretetnyelve, és fejezze ki szeretét azon keresztül, és meglássa, vissza fogja kapni!
Erre a szegény embör mélyen elgondolkodott. Kikanalazta az utolsó csepp tejbegrízt is, és felállt: – Hát, köszönöm, Gilice néni, azt hiszem, megértettem. Haza megyek a drága rosszcsont kölkeimhez... Mégiscsak az én véreim, és szeretem őket.

Tudod már, hova mész hétvégén. Ide.